Éjjel egy álmot láttam én:
zarándokok jöttek felém.
Kísérőjük a bárány volt...fehér.
Mind vezekeltek bűneikért.
A menet hosszú volt, s gyors ütemben
haladt a sok ember...töretlen.
Meg-megbicsakló, botló lábbal
rótták a sáros utat...sok akarattal.
Biztosak voltak az út végén rejlő igazságban.
Keresők hada volt, kiket a bárány kísért az ember nyomában.
Mindenkihez tartozott egy bárány, valahány Jézussal haladt,
s a kövek és kavicsok...néha megcsikordultak lábuk alatt.
Mégis egyre csak jött a vörös úton a tömeg.
Még az eső is verte őket, mégsem álltak meg.
Tudták, s elfogadták, hogy vezekelnek.
Elfogadták a bárány kíséretét, s meneteltek.
Tudták, látszott minden mozdulatban;
az út végén a szabadulás vár rájuk,
de mindegyik fején ott egy csukja,
így aztán nem látják az utat.
Nem nézik, merre kell menni.
Lépteiket a bárány vezeti.
Megbíznak a vezető gyapjas bárányban;
ő tudja az igaz utat a félhomályban.
Bár már eltévedtek egyszer,
fejükön a zsákkal…biztosak, hogy helyes,
most már jó az irány..., bár az út nem épp egyenes:
kanyarog az, s hegynek felfelé tart a menet.
Mégis töretlen, boldog hittel követik lépteik...
A süvegesek nem egymást vezetik,
hanem a bárány vezet,
ki bégetésével jelez.
Kire hallgass hát, ember?
Ne azt kövesd,
ki maga sem tudja az utat,
hanem legyen lámpásod, ki mutatja azt!
Az út végén álltam őrt,
s csodáltam az erőt,
mely az emberekben
egyre csak nőttön nőtt.
... Hiszen előtte lázas betegen,
ágyában láttam egyet.
Nyöszörögve ennyit közölt:
,,Rómába kell mennem.”
Ez a hely nem Róma.
Nem világos előttem,
ezt miért is mondta.
- Megkapom a választ időben.
Így vezekel az ember talpig fehér ruhában,
haladva a bárány nyomában.
A vörös úton mind vele vannak a sárban.
Urunk vezeti őket fehér bundában.
Én az út végén vártam,
s mindezt onnan láttam.
Vártam, hogy ideérjen a menet;
hosszú sora az igaz útra lépő embernek.
(Az Út, melyet Jézus vére mos tisztára)
© Jacsó Teodóra
Tükörben a boldogságom
KEGYELEM
zarándokok jöttek felém.
Kísérőjük a bárány volt...fehér.
Mind vezekeltek bűneikért.
A menet hosszú volt, s gyors ütemben
haladt a sok ember...töretlen.
Meg-megbicsakló, botló lábbal
rótták a sáros utat...sok akarattal.
Biztosak voltak az út végén rejlő igazságban.
Keresők hada volt, kiket a bárány kísért az ember nyomában.
Mindenkihez tartozott egy bárány, valahány Jézussal haladt,
s a kövek és kavicsok...néha megcsikordultak lábuk alatt.
Mégis egyre csak jött a vörös úton a tömeg.
Még az eső is verte őket, mégsem álltak meg.
Tudták, s elfogadták, hogy vezekelnek.
Elfogadták a bárány kíséretét, s meneteltek.
Tudták, látszott minden mozdulatban;
az út végén a szabadulás vár rájuk,
de mindegyik fején ott egy csukja,
így aztán nem látják az utat.
Nem nézik, merre kell menni.
Lépteiket a bárány vezeti.
Megbíznak a vezető gyapjas bárányban;
ő tudja az igaz utat a félhomályban.
Bár már eltévedtek egyszer,
fejükön a zsákkal…biztosak, hogy helyes,
most már jó az irány..., bár az út nem épp egyenes:
kanyarog az, s hegynek felfelé tart a menet.
Mégis töretlen, boldog hittel követik lépteik...
A süvegesek nem egymást vezetik,
hanem a bárány vezet,
ki bégetésével jelez.
Kire hallgass hát, ember?
Ne azt kövesd,
ki maga sem tudja az utat,
hanem legyen lámpásod, ki mutatja azt!
Az út végén álltam őrt,
s csodáltam az erőt,
mely az emberekben
egyre csak nőttön nőtt.
... Hiszen előtte lázas betegen,
ágyában láttam egyet.
Nyöszörögve ennyit közölt:
,,Rómába kell mennem.”
Ez a hely nem Róma.
Nem világos előttem,
ezt miért is mondta.
- Megkapom a választ időben.
Így vezekel az ember talpig fehér ruhában,
haladva a bárány nyomában.
A vörös úton mind vele vannak a sárban.
Urunk vezeti őket fehér bundában.
Én az út végén vártam,
s mindezt onnan láttam.
Vártam, hogy ideérjen a menet;
hosszú sora az igaz útra lépő embernek.
(Az Út, melyet Jézus vére mos tisztára)
© Jacsó Teodóra
Tükörben a boldogságom
KEGYELEM